Cassandra Faye Hamilton
[You must be registered and logged in to see this image.]
Születési hely és idő: New York és 1996.12.08Becenév: Cassie
Csoport: kívülálló
Titulus: Beautiful Darkness
Play by: Britt Robertson
Kinézet: Szemeim gyönyörű tengerkék színűek és talán ettől ilyen figyelemfelkeltőek. Mindig gyönyörű szépen ragyognak, s úgy tudok velük nézni, mintha az ember veséjébe látnék. Szemöldököm szépen ívelt. Arcomra bájos vonások jellemzőek. Ajkam közepesen teltek. Nem vagyok éppen tipikusan modell alkat a magam 159 cm-vel, de nem számít hiszen nem is vágyom ilyen karierre. Lábaim hosszúak, és formásak. Alakom, véleményem szerint tökéletes. Hajam mindig is nagyon hosszú volt, és most sincs ez másként, körülbelül a hátam közepéig érhet. Csillogó természetes búza szőke színben pompázik és az esetek többségében göndörtincsekben keretezi arcom. Bőröm fehér és makulátlan, bársonyos tapintású. Járásom könnyed és kecses. Ruhatáramban megtalálhatóak kisebb számban a csini habos babos ruhácskák de, túlnyomó részben inkább a dögös ruhákat hordom és a hozzájuk passzoló magas sarkú cipellőket. Amikor sminkkelem magam akkor a szemeimet fekete színnel festem, ami tökéletesen kiemeli őket.
Jellem: Soha nem voltam az a fajta ember, aki körül megállt a víz. Szeretem, hogy ha a zajlanak a dolgok körülöttem, de azt még inkább, ha én vagyok a középpontban. Imádok az emberekkel úgy játszani, mint a macska az egérrel. Minden lehetőséget és alkalmat kihasználok, hogy elérjem a céljaimat. Sokszor szoktam „színészkedni” ezzel is bebizonyítva, hogy az emberek mennyire nem figyelnek a másikra. Nagyon céltudatos és soha meg nem hátráló típus vagyok, aki ha kell ártatlan, védtelen kislány; olykor komoly felnőtt; hol pedig igazi végzet asszonyává változok... és ami a legfontosabb, sohasem tudhatod, épp melyik énemmel állsz szemben. Nagyon tudok szeretni, de ha valaki megbánt azzal kegyetlenül viselkedek. Hűséges vagyok mind a kapcsolataiban, mind az ígéreteiben. Nem egyszerű tőlem megszabadulni, mert megdöbbentően makacs a természetem.
Előtörténet: Azt kérdezed milyen volt idáig az életem? Lássuk csak. Hát mindent összevetve, úgy tudnám megfogalmazni, hogy szívás. Elég nehéz beszélnem róla, hiszen nagyon összetett és nem igazán vidám, de bízom a jó végekben és remélem, hogy az én történetem is jól fog végződni. Na de kezdjük az elején.
1996.12.08-án születtem a csodálatos New York city-ben, amit joggal a világ legnyüzsgőbb helyének is lehetne nyilvánítani, de számomra akkor is az igazi poklot jelentette.
A város minden egyes lakója a hideggel küszködött és azzal, hogy hogyan jutnak el majd másnap a munkahelyükre, vagy éppen az iskolába, vagy kinek ahová kell. Kivéve egy családot, az enyémet. A nagy sürgés-forgás stimmel, de nem éppen az előbb felsoroltak miatt, hanem azért mert én megszülettem.
A család első és utolsó gyermeke ként születtem be a Hamilton családba. Igazából azt nem tudom, hogy mennyire vártak, de az biztos, hogy szerettek. A legjobban mégis apa szeretett, valami miatt sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mint a család többi tagja. Mondjuk ezt a szeretetet ki is érdemeltem: az apa volt az első szó amit kimondtam, együtt kerestük meg a húsvéti nyuszik rejtekhelyét. Apa kísért el az oviba, és mindig ő jött értem. Nagyon jó kislány voltam. Szót fogadtam a szüleimnek. Azt hittem, hogy enyém a világ legjobb családja egészen addig a tragikus napig, amikor szüleim meghaltak. Elég nehéz beszélnem róla, de megpróbálom összefoglalni a történteket.
Alig múltam 5 éves, amikor szüleim kézen fogtak és el akartak vinni az állatkertbe. Imádtam ott lenni és ezt ők pontosan tudták. Aznap megígérte az édesapám, hogy megsimogathatom az állatokat, amiket azelőtt sosem engedett. Nagyon izgatott és türelmetlen voltam. Arra kértem apát, hogy minél gyorsabban érjünk oda és ő mindent meg is tett ennek érdekében. Nagyon gyorsan haladtunk az úton, de én meg mindig azt kiabáltam, hogy gyorsabban-gyorsabban. Ők csak mosolyogtak és azért, hogy örömet szerezzen még jobban a gázra lépett. A többire már nem emlékszem, mert minden olyan gyorsan történt. Kisiklottunk az útról és egy oszlopnak ütköztünk.
Néhány napja már kórházban voltam, amikor magamhoz tértem. De senki sem volt bent nálam. A nővér elmesélte, hogy a balesetben meghaltak a szüleim. Ekkor hatalmas bűntudat kerített hatalmába. Magamat okoltam a halálukért és a dolgomat az sem könnyítette meg, hogy rajtuk kívül nem volt senkim. A hosszú lábadozásom alatt végig magányos és lelkileg összetört voltam. Egy hűvös és zord életbe kellett belecsöppennem és a tudat, hogy ez miattam van, még jobban fáj, mint a törött bordáim, és a fejem. A pár hónapnyi kórházban töltött idő alatt a sebek begyógyultak, de azt nem tudtam elfelejteni, hogy miattam haltak meg azok az emberek, akiket a világon a mindennél jobban szerettem.
A testi sérülés, amit akkor szereztem hat éves koromra már mind elmúltak, de a lelki sebeim még mindig fájtak és ettől nem könnyű megszabadulni. Az árvaházban ahová száműztek egyáltalán nem éreztettem, hogy bárkinek is szüksége lenne rám, sőt egyre jobban kezdtem magamba fordulni. Nem érdekelt, hogy mit csinálok, nem szóltam bele a dolgokba és ritkán beszélgettem, amikor pedig mégis az is inkább veszekedésbe torkolt, mint beszélgetésbe. Hat évesen ez nagyon bántott, de most visszagondolva emiatt lettem talpraesett és ennek örülök. Na, de kanyarodjunk vissza a történetemhez.
Mire megkezdődött az iskola egy picivel jobban éreztem magam. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy a nagy semmiből előkerült szüleim egy régi nagyon jó barátja, aki indítványozta az örökbefogadásomat. Így hozzájuk költözhettem a csodálatos Los Angeles-be, az angyalok városába. Aztán az iskolába is hamar beilleszkedtem és barátokra találtam, akik feledtették velem a történteket. Iskola mellett jártam még énekelni és táncolni is. Ezektől úgy éreztem, hogy talán még normális életem is lehet.
Végre azonban úgy tűnik, hogy bekerülhetek a Hollywood Hills középiskolába, ahová anya is járt annak idején és habár, az örökségemből kell fizetnem ezt az egészet, mivel a nevelőszüleim éppen nem állnak olyan jól anyagilag, erre nem sajnálok pénzt áldozni, hiszen a jövőm múlik rajta, és ki tudja, talán az iskolaváltás sem árt meg hiszen a másik suliban semmi nem olyan volt mint amilyennek látszott.
