Griffith Park ~Cassandra & Will~

A nevelőszüleim, szinte már megfojtanak a szeretetükkel és a féltésükkel. Tudom nagyon jól, hogy egy új város, ahol eddig még sohasem jártam, nagy veszélyeket rejtegethet számomra, de akkor sem kellene félóránként telefonálni. Meg amúgy is itt van velem Roxi az kis gyönyörűségem, aki az életét is képes lenne feláldozni értem. De valahogy nekik ez még sem elég, így aztán a cirka harmincadik telefonhívás után, úgy döntöttem, mára elég volt. Megmondtam, hogy egy kis csendre és nyugira van szükségem és amúgy is leviszem Roxi-t sétálni, úgyhogy hagyjanak békén egy kis időre. Mi után letettem a telefont a biztonság kedvéért ki is kapcsoltam és az ágyra hajítottam.
Kerestem magamnak valami normális ruhát, ami nem egy elmebajos, új városlakóra emlékezteti azokat akikkel út közben találkozni fogok és elindultam az én kiskutyámmal az oldalamon. igazából gőzöm sem volt róla, hogy merre menjek, de miután végig sétáltam pár utcán megláttam egy hatalmas parkot. és így keveredtem én el a Griffith Park-ba.
Roxi önfeledten futkározott és kergette a park területére leszálló madarakat. Én csak mosolyogva figyeltem, hogy legalább már ő beilleszkedet, és boldog új otthonában, még akkor is, ha a gazdájának nincs egy olyan ismerőse, sem akihez szóljon. És ekkor, bumm, megtörtént a baj. Roxi, mint aki a gondolataimban olvas, odaszaladt egy magányosan ücsörgő sráchoz, és kikapta a füzetét a kezéből, amibe ez idáig szorgosan írogatott.
Gyorsan odasiettem, hozzá, pedig legszívesebben elbújtam volna szégyenemben, hogy a kiskutyám ilyen kis önálló rosszaság, de inkább odamentem és valami bocsánatkérés féleséggel próbáltam előrukkolni.
- Jézusom, ne haragudj. Nem tudom mi ütött Roxi-ba. Pedig esküszöm, hogy nem szokott így viselkedni. – guggoltam le a sráchoz, hogy legalább, viszonylag egy magasságban legyünk.


[You must be registered and logged in to see this link.] viselem!
[You must be registered and logged in to see this link.] hallgattam írás közben

Szépen lassan elveszek a gondolataim rengetegében. Ez persze cseppet sem zavar, miért is zavarna, hiszen éppen emiatt jöttem, hogy kicsit ki tudjam szellőztetni a fejem, és persze hogy magában ragadjon az ihlet. No ez megtörtént, és ahogy engem az ihlet ragadott magával, úgy a kis könyvecskémet egy éppen erre rohanó kutya. Mivel erre egyáltalán nem számítottam, így nem tudtam elkapni, de azért utánakaptam, mindhiába. Aztán amikor már épp kezdtem lemondani eddigi életem összes írott alkotásáról akkor érkezett meg egy csodás lány, aki bocsánatot kért drága kutyája nevében. Majd leguggolt mellém, és ebből már sejtettem, hogy az elkövetkező órákat nem fogom egyedül tölteni. Mosolyogva emelem rá a tekintetem, és mivel az előző mozdulatom után pár tincsem a szemem elé került, így azokat meg is igazítom eközben. Majd csak ekkor szólalok meg. Hangomon érződik, hogy cseppet sem vagyok mérges, és persze az is, hogy nem harapok.
-Semmi gond. Remélem azért még menthető a könyvem. Nem mintha túl értékes dolgok lennének benne, de azért évek óta azt használom, úgy a szívemhez nőtt.
Mondom neki jókedvűen, miközben elfoglaltam előző kényelmes pozíciómat. Nem nagyon szeretem a kutyákat, mivel koskoromban megharapott egy, de azért nem is félek tőlük. Tudom, hogy azért nem fog mindegyik harapdálni, de azért tartom a tisztes távolságot. A kezemet nyújtom a lány felé, mivel még be sem mutatkoztam.
-Will vagyok!
Velem egy korúnak tűnik a velem szemben lévő szőkeség, azonban még nem láttam a suliban. Ez persze nem jelent nagyjából semmit, hiszen nem csak az én sulim van a városban, de azért mégis fura. De persze ilyesmin agyalni is hülyeség. Ezen gondolatomból kirángat egy ismerős hang, ami nem más, mint a mobilom csengése.
-Ajjjj!-Mondom, majd előveszem a zsebemből a készüléket. Meg sem lepődök azon, hogy ki az. Természetesen az apám. Kinyomom, mert most épp más dolgom van.-Bocs, csak tudod, nem rég költöztem ide, és az apám állandóan hívogat, hogy mi van velem ebben az új nagyvárosban. Áhhh, szörnyen kiborító ez néha, de mindegy. Mióta élsz LA-be?-Kérdezek rá, hisz valamivel mégiscsak el kell indítani a kis beszélgetésünket, és mi lehetne ennél jobb téma?

- De tényleg igazán restellem. Nem tudom mi üthetett belé. Általában nagyon jól nevelten viselkedik, de úgy tűnik azt az énjét otthon hagyta. – mosolyogtam rá barátságosan.
Annyira jó, hogy nem egy dühöngő őrültet fogtam ki magamnak. Ez a srác legalább aranyos és barátságos, még azok után is, hogy Roxi letámadta. Annyira hülyén éreztem magam, de most már mit tehetnék?
- Igazán örülök Will. Én Cassie vagyok. – mutatkoztam be én is, miközben kezet fogtunk.
Olyan hülyén éreztem magam, egy kicsit feszült, egy kicsit ideges és akkor még a dühösségemről nem is beszéltem. Tuti, hogy valamiért pikkelnek odafent rám. Máskülönben nem kerülnék folyamatosan kínos szituációkba. Na de mindegy. Remélem azért Roxi nem tett nagy kárt a könyvében. Nem igazán jönnének jól a plusz kiadások. Nem mintha szegény családból származnék, hiszen elég szép örökséggel rendelkezem, de akkor is. Nem szeretném csak úgy elherdálni. most csak a legszükségesebbekre szeretnék pénzt kiadni.
Mikor a telefonja, csörgött és kinyomta, egy kicsit meglepett, hiszen nyugodtan telefonálhatott volna, nem zavarna. Elvégre még csak most ismert meg és nem is egy kellemes úton, úgy hogy, nem tudtam mire vélni a dolgot. De amikor elmesélte, hogy ő ugyan úgy járt az apukájával, mint én a nevelőszüleimmel, akkor egy kedves és megértő mosoly terült szét az arcomon.
- Hidd el megértelek. Én is hasonló cipőben járok. - mosolyogtam rá, egyre vidámabban.
Nem is mertem volna még gondolni sem, hogy nem itt él már születése óta. Hiszen annyira természetesnek látszott, ahogy itt ült és írogatott a füzetébe. Apropó füzet… Hová lett Roxi?
- „Mióta élsz LA-be?” – kérdezte, barátkozó hangsúllyal, ami számomra igazán jólesett, így aztán nem is húztam sokáig a válaszadást.
- Ami azt illeti két napja érkeztem. A Hollywood Hills középiskolába fogok járni ősztől. – feleltem egy kicsit elgondolkozva, de csak egy fél pillanatig, ugyanis a következő pillanatban megjelent Roxi a könyvvel a szájában.
- Hékás, gyere csak közelebb! Azt pedig add ide. – szóltam rá a kis rosszaságra, miután lecsüccsentem Will mellé a fűbe.
Roxi viszont nem úgy gondolkodott mint én. Sokkal makacsabb nálam, és ilyenkor csak a kemény hozzáállás segíthet. De néha még az sem.
- Roxi, ne kelljen még egyszer mondanom! – rivalltam rá a kiskutyámra, aki csodák csodájára, szót fogadott és kicsit félősen az ölembe ejtette a könyvet.
- Ügyes kislány. – mondtam neki és megsimogattam a füle tövét. Majd ismét Will-re fordítottam a figyelmemet.
- Remélem nem esett benne nagy kár, és még egyszer tényleg sajnálom. – feleltem neki, miközben át nyújtottam, az előbb eltulajdonított értékét.


[You must be registered and logged in to see this link.] viselem!
[You must be registered and logged in to see this link.] hallgattam írás közben

- Hát jó legyen. Oké – mosolyogtam rá Will-re miután már a sokadik bocsánatkérésem után kiakadt.
De hát most mit csináljak? Annyira röstelltem magam,de most már mindegy.
- Ohh, értelek. hát igen ez egy kicsit másabb, mint az én esetem, de az állandó telefonos zaklatás legalább stimmel, bár mondjuk engem nem az apukám, hanem a nevelőszüleim zargatnak folyamatosan. – mosolyodtam el egy kicsit mégis szomorkásan.
Annyira jó lenne, ha a szüleim élnének. Nem arról van szó, hogy nem szeretném Mirandát és Johnt, de akkor is, ők még sem az igazi szüleim, és soha nem is lesznek azok, még ha úgy is nevelnek.
- Amúgy pedig nem untattál. igazán izgalmas élettörténet volt. – kuncogtam egy kicsit,amin remélem nem sértődik meg.
Miután végre átadhattam neki a könyvet, reménykedve néztem, hogy nem esett e baja, de megnyugtatott, hogy csak egy kicsit nyálas lett, de azon kívül semmi baja nincsen. Ez igazán megnyugtató volt.
- Ez igazán érdekesen hangzik. És mégis miket szoktál írogatni? Már mint ha nem zavar, hogy érdekel a dolog. – mosolyogtam rá immáron sokkal vidámabban és kíváncsibban, hiszen ha barátokra akarok szert tenni, akkor jól kell viselkednem.
Így is éppen elég titok van a múltamban, amit nem jó a legelső alkalommal kiteregetni. Ott van a szüleim balesete és akkor jake-ről még nem is beszéltem.
Jake tipikusan az a srác, aki vonzza a csajokat és velük együtt a zűrzavart is. De valahogy Ő meg én mégis olyanok voltunk, mint a Jing és a Jang. Kiegészítettük egymást és ez így volt a legjobb. De amióta azon az estén elment, senki nem hallott róla, se a családja, se én. De hiába, hogy már annyi idő eltelt én még mindig szeretem , és éppen ezért félek annyira, hogy nem e esett valami baja. De nagyon remélem, hogy nem, mert ha mégis akkor nem tudom, mi fog történni. De hogy abból nem fog semmi jó kisülni az biztos.


[You must be registered and logged in to see this link.] viselem!
[You must be registered and logged in to see this link.] hallgattam írás közben

- Ha tudnád, hogy én mennyiszer hallottam már azt, hogy „Majd ha neked is gyereked lesz, akkor te is megtudod, miért csináljuk”. – feleltem neki nevetve. Will társaságában, igazán felszabadultnak érezhetem magam. Elvégre nem csak iskolatársak, de úgy néz ki, hogy barátok is lettünk, és ez a legjobb dolog, ami mostanában történt velem.
Rengetegen ismernek, és sokan azt állítják, hogy nagyon jóban is vagyunk, de csak igazán kevesekről lehet elmondani, hogy tényleg barátok volnánk. Will viszont tényleg az a srác, akire ezt bátran elmondhatom. Jó fej, kedves, barátságos, és megértő. Nem úgy, mint az a sok piperkőc szépfiú aki szabadon rohangászik a világban.
- Pedig nem is vagyok a vérszerinti gyerekük. Bár, ami azt illeti teljesen úgy bánnak velem, na de mindegy. a lényeg, hogy szeretnek és kész. – mondtam halkan és elgondolkozva.
Nem tudom, miért nem tudok még most sem beszélni a szüleimről. Hiszen már olyan régen történt. Jóformán, már nem is emlékszem rájuk, csak fényképekről és néhány kis emlékfoszlányból. De ahogy végighallgattam Will történetét, azért az ő élete se volt piskóta. De ahhoz képest elég jól viseli a dolgokat.
- Semmi gond, szívesen meghallgatlak. Már van elég sok tapasztalatom a hallgatásban. Az otthoni barátaim is mindig hozzám fordultak, ha valami bajuk volt. Tisztára olyan voltam mint egy lelki szemetesláda.– mosolyogtam rá barátságosan.
Nem állt szándékomban megbántani a „lelki szemetesláda” kifejezésemmel, de így volt, nincs mit ezen szégyellni és takargatni. Én ilyen vagyok és ez így van jól.
- Kíváncsian várom, de azért előtte szólj, mert szeretném majd dedikáltatni. – kuncogtam egy kicsit a könyvírásos ötletén. Nem azért mert vicces lenne, meg hülyeség, csak furcsa lenne elképzelni, mint írót, aki könyveket ír és dedikál a nagyobb közönség találkozókon.
Színdarab? Novella? Vers? Ezek szerint tényleg egy igazi művészlélekkel van dolgom? Nahát, ez igazán érdekes. Ki tudja, még az is előfordulhat, hogy ha beállok színészkedni, akkor még az is lehet, hogy ő fog nekem forgatókönyvet írni. meglepően érdekes lenne.
- Nahát… Wáo… ez nagyon érdekesen hangzik, és miről szól a színdarabod? Nagyon felkeltetted az érdeklődésemet. – cinkos mosollyal figyeltem oda Will-re és vártam, hogy mondjon valamit a darabjáról.
Ameddig vártam, csak egy dolgon kattogott az agyam. Ebből is látszik a színészi vénám. A gondolat ami belefurakodott az agyamba az, az volt, hogy az én életem ha egy film lenne akkor vajon milyen kategóriába sorolnák be. Bár így jobban belegondolva, tuti, hogy dráma lenne. Szüleim halála, árvaház, nevelőszülők, bonyolult kapcsolat, és most itt ülök, reménykedve egy új életben. Mi ez ha nem dráma? Mert szerintem erre nincs jobb kifejezés, maximum a TRAGÉDIA.
- Én világ életemben színésznő szerettem volna lenni, szóval, ha majd egyszer nagy színdarab író, vagy forgatókönyv író leszel, akkor gondolj rám, oké? – nevettem fel önfeledten, miközben Roxi füle tövét vakargattam, aki idő közben az ölembe telepedett.


[You must be registered and logged in to see this link.] viselem!
[You must be registered and logged in to see this link.] hallgattam írás közben

Tovább folytatódik a beszélgetésünk, aminek természetesen nagyon örülök. Egyre közvetlenebbnek, nyitottabbnak érzem ezt a kis csevejt. Ez nagyszerű, mármint hogy ilyen hamar meg tudtuk találni a közös a hangot. Azt hiszem, hogy ez talán annak is köszönhető, hogy egyáltalán volt miről elkezdenünk beszélgetni. De persze az még mit sem ért volna anélkül, hogy tudtuk, hogy mivel is folytassuk. Nagyon úgy tűnik, hogy érdeklődést mutatunk a másik kedvelt dolgai iránt. Bár én még nem sok mindent tudok róla, hiszen nem nagyon mesél, de biztos vagyok benne, hogy egy ennyire kedves lányt meg tudok szeretni, mármint mint egy barátot. Máshogy nem is akarok a lányokra nézni, mert most a legfontosabb nekem Hilary.
-Hát igen, ezek a szokásos sablon dumák. Azt hiszem, hogy mindenki mondogatja. De csak akkor tudjuk majd meg, ha egyszer tényleg lesz gyerekünk.
Egy kissé elmosolyodom ezen. Vicces belegondolni, hogy egyszer talán tényleg lesz gyerekem, hogy apuka leszek. Vicces, de egyben azért kissé ijesztő is. Na persze ezt a dolgot nem mostanra tervezem, hanem mondjuk tíz év múlva. Addigra talán meg tudok majd barátkozni ezzel a helyzettel. Érdekesnek tartom, hogy azt elmondja nekem, hogy nem az igazi szülei nevelik, de azt nem, hogy miért. Van egy tippem, ami cseppet sem boldog téma, de hát mi másért kerülne valaki nevelőszülőhöz? Nem kérdezek rá, mert ha ő nem akarja elmesélni, akkor én nem fogom belőle kihúzni. Ez a téma amúgy is biztosan mély sebeket szakítana fel, és azt egyáltalán nem szeretném, hogy ezt a boldog pillanatot ilyennel rontsuk el. Majd talán egyszer meghallgathatom Cassie történetét, majd ha kész lesz arra, hogy elmesélje.
-Igen, igazad van. Hallgatni jó, de mesélni is. Vagy legalábbis én mindketten szeretem, és bizton állítom, hogy mind a kettőbe jó vagyok. Szóval ha van bármi gondod, bajod akkor nyugodtan fordulj hozzám. Persze ha örülünk valaminek akkor is.
Remélem azért ezt igazából fölösleges hozzátennem. Ezzel igazából azt akartam neki elmondani, hogy bármikor számíthat rám. Ez egy amolyan baráti verziója a jóban rosszban, szegénységbe gazdaságban, satöbbinek. Vagy legalábbis nálam. Áttérünk az írásaimra. Majdnem felnevetek amikor azt mondja, hogy dedikáltatni szeretné a könyvemet, mármint a leendőt, de azért türtőztetem magam.
-Az a baj, hogy el sem tudom képzelni, hogy bármikor is sikeres író legyek. Bár hogy őszinte legyek talán ez az ami a legjobban érdekel, na meg a játszás. Mármint a színészkedés. De mondjuk engem inkább a színpad vonz, mint a kamera.
Mesélem nagy lelkesedéssel. Mindenképpen ilyen területen szeretnék dolgozni, vagy színészként, vagy íróként, vagy mindkettő. Imádom az ilyesmit, és azt hiszem, hogy talán még jó is vagyok benne. De persze ezt csak a közönség tudja megítélni, szóval majd ha egyszer előadják a darabom akkor meglátjuk. Közben arra is rákérdez a szőke lány, hogy miről írok. Nem igazán tudom, hogy mennyire szeretnék erről beszélni, de aztán úgy vagyok vele, miért nem.
-Hát tudod, igazság szerint egy két szereplős, eléggé nyálas romantikus darabot írok. Gondoltam, hogy valamikor valakivel egyszer majd előadhatom. Amúgy meg, hogyha lesz majd olyan alkalom akkor szólok. Mármint, ha már benne leszek ebbe a szakmába.
Elég határozottan jelentem ezt ki. Bizony, talán túlságosan optimista vagyok, ami mondjuk egyes helyzetekben jó, néha azonban lehet, hogy nagyképűségnek tűnik. Pedig nem vagyok az, szerintem.
-Nah de most te jössz! Mesélj, miket szeretsz csinálni?

- Vigyázz, mert egyszer még szavadon foglak. – nevettem rá a velem szemben ülő srácra önfeledten.
Annyira aranyos srác, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy bárki ne lenne jóban vele. Nem vagyok egy rossz emberismerő szóval akár még Roxi-t is felmerném tenni. Pedig aztán ő az én második nagy szerelmem. De a másikról inkább most ne is beszéljünk.
- Kitudja, mit hoz a sors. Még az is lehet, hogy majd egyszer munkatársak leszünk. Bár engem inkább a kamera vonz, de még semmi sincs kőbe vésve. - próbálkoztam meg bölcselkedni egy kicsit, végül is otthon mindig azzal szívattak, hogy semmit nem tudok komolyan venni, pedig ez nagyon nincs így, úgy hogy itt az ideje, hogy bizonyítsak.
Nem akarom, hogy azt gondolják, hogy egy buta szőke vagyok, akinek a csinos pofikájával érvényesül. igen is van ész a fejemben és ezt meg is fogom mutatni, ha máskor nem is de a suliban biztos. Elvégre azért vagyok itt, hogy mind a szüleim, mind pedig a nevelőszüleim, büszkék legyenek rám.
- Aha. Romantika. Akkor ezek szerint van megihletőd, múzsád is. – mosolyogtam rá cinkosan.
Annyira örülök neki, hogy van barátnője. Nem az én esetem, nem az a fajta srác aki levenne a lábamról, de nagyon rendes, kedves és aranyos, szóval megérdemli, hogy valaki szeresse és ő viszont tudjon szeretni.
- „Nah de most te jössz! Mesélj, miket szeretsz csinálni?” – jött a kérdés, aminek hallatára igen csak elkezdett kattogni az agyam.
Még is mi a fenét lehetne mondanom erre a kérdésre? Rengeteg olyan dolog van, ami érdekel, és amit szeretek csinálni. Számtalan ezek közül olyan, amivel szívesen foglalkoznék is. Úgyhogy még az sem biztos, hogy színésznő leszek majd a jövőben.
- Fúúú, mit is mondjak. Imádom az állatokat, mint az láthatod. Szeretek mindenféle, képzőművészettel foglalkozni, szabadidőmben fotózok, táncolok, és még mellékesen hobbi szinten elvégeztem egy műkörmös tanfolyamot. Imádom a szép nőies ruhákat, a magas sarkú cipőket és a zenét. a kedvenc virágaim a Tulipán, és az Orchidea. A kedvenc „komoly” zenei alkotóm Debussy, a kedvenc művem tőle a Clair de lun. Kedvenc filmem igazából nincsen, de ha nagyon őszinte szeretnék lenni akkor az összes olyan filmet szeretem amiben benne van Channing Tatum. Na hát röviden ennyi lenne az én kis leírásom. – nevettem rá jóízűen.
Ha eddig azt hitte, ő tud sokat beszélni, akkor el kell, hogy szomorítsam, hiszen én garantáltan túl teszek rajta, az állandó locsi-fecsi stílusommal.


[You must be registered and logged in to see this link.] viselem!
[You must be registered and logged in to see this link.] hallgattam írás közben

Mikor előadta azt a kis nem is tudom minek nevezzem..., dolgot. Akkor igazán viccesnek éreztem a szitiációt. Elvégre hogyan lehetne valakit megihletni amikor azt se tudjuk, hogy létezik e egyáltalán. De Will annyira hitelesen és aranyosan adta elő a dolgot, hogy csak egy gyengéd barátságos mosolyt küldtem felé és nem nevettem ki.
- Hát ez igazán jólesik. - mondtam még mindíg mosolyogva.
De ebből még mindíg nem tudtam meg amire igazából kíváncsi voltam, így aztán vártam még egy kicsit még mielőtt én kezdtem volna bele a csacsogásba, és ennek meg is lett az eredménye. Mégpedig egy válasz formályában.
- "Azonban azt hiszem, hogy nem pont ilyen válaszra vártál. Azt hiszem azt még el kell mondjam, hogy nem vagyok szerelmes jelenleg, és régóta nem is voltam. Most van alakulóban egy kapcsolatom, és hát remélem, hogy összejön a dolog. Szóval ilyen fajta ihlet nem szállhatott meg. Bár úgy biztos könnyebb, és hitelesebb lenne az egész." - válaszolta kedvessen Will.
amivel nagyon meglepett. hogy lehet az, hogy egy ennyire aranyos fiú még facér, hát ezt én nem értem, de mindegy is. Ugyanis a legérdekesebb rész még csak ez után jött.
- "Amúgy arra gondoltam, hogyha van kedved, akkor valamikor előadhatnánk a suliba, már ha van rá mód, mert ezt nem tudom. Régen művészeti suliba jártam, ott lehetett. Van kedved hozzá?" - nézett rám nagy boci szemekkel, amiről eddig azt hittem, hogy csak a lányok képesek rá, de ezek szerint tévedtem. Ismételten.
- Ha van rá lehetőség akkor szívesen előadom veled, de majd csak akkor ha befejezted. Tudom jól, hogy a jó munkához idő kell. - kuncogtam egy kicsit, és Roxi kobakját simogattam rendületlenül.
Úgy tűnik a mesélés, mégtöbb történetet hoz a felszínre és ez valamilyen szinten jó dolog, de azért mégis csak tartok egy kicsit ettől az egésztől. Ki tudja mi lesz ennek a vége. Azt se gondoltam volna, hogy meglepem a komolyzene iránti szeretetemmel.
- Ebben teljesen egyetértek veled, de ami a zene és az én kapcsolatomat illeti, nem a legsikeresebb. Maradjunk annyiban, hogy szoktam énekelni és tudok is annyira amennyire egy színésznőnek nagyon muszály, de azon kívül a semmivel egyenlő a tudásom zene szintjén. - válaszoltam egy kicsit zavarba esve.
Will társaságában csak úgy rohan az idő, így aztán az sem tűnt fel, hogy lassan már indulnom kellene. Csak csacsogok tovább és tovább a feltett és fel nem tett kérdésekre válaszolva.
- De igen, én is így gondolom, de vannak akik nem így gondolják. Bár tudom, hogy ez nem jelent semmit és, hogy nem kellene velük foglalkoznom, de akkor is zavaró ha valaki lefikázza azt amit szeretsz csinálni. - válaszoltan egy csipetnyi csalódottsággal a hangomban.
"Nem szabad olyanokkal foglalkozni akik rosszakat mondanak arra amit csinálsz, mert azok mind csak írígykednek rád." mondogatja mindíg a nevelőanyám. Mint ha ez olyan könnyű lenne. Pedig egyáltalán nem az. Sokkal rosszabb mint azt bárki gondolná.
- Will egy élmény veled beszélgetni, de sajna lassan mennem kellene, mert még ezer a dolgom. Remélem azért a suliban összefutunk majd. - mondtam kicsit szomorkásan, de mégis mosolyogva, miközben feltápászkodtam és leporoltam a nadrágom.
Rossz lesz elvállni az egyetlen olyan embertől akit ebben az egész kócerájban ismerek. De egyszer mindenre sorkerül.

[You must be registered and logged in to see this link.] viselem!
[You must be registered and logged in to see this link.] hallgattam írás közben